Csak

vágyakat reszket létem

idétlen hallgatásom

szavak után sóvárog

millió „miért?” kóvályog a térben

egy sötét sarokban összegyűlnek

s átlényegülnek egyetlen velős válasszá:

CSAK!
_._._._

elhatározás

mától teljesen másképp csinálom - ugyanazt

Nem ragozom... vagy mégis?

én teszem a dolgom

s te teszel rá, szívem

ő úgy tesz, hogy elhiggyük

azt mondja: igen

mi felteszünk mindent

ti letesztek rólunk

majd ők teszik zsebre

mit összekínlódtunk

én tartom a szavam

te tartod a hátad

ő jól tartja magát

hisz védi a látszat

mi kitartunk végig

csak tartsatok velünk

jönnek majd fentről

s betartanak nekünk

én félek a jótól

te félsz a valótól

ő fél a gonosztól

az alávalótól

mi félünk sötétben

ti féltek a fénytől

félnek a felhők is

a tiszta égtől…

Hm...

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.                     Sétálok az utcán.

Egy mély lyuk van a járdán.

Beleesem.

El vagyok veszve…Nincs segítség.

Nem az én hibám.

                   Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.         Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Úgy csinálok, mintha nem látnám.

Újra beleesem.

                    Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.

                    De nem az én hibám.

                    Még mindig nagyon hosszú idő telik el,

                    míg ki tudok jönni.

III.         Ugyanazon az utcán sétálok.

Egy mély lyuk van a járdán.

Látom, hogy ott van.

Mégis beleesem.

                     A szemem nyitva van.

                     Tudom, hogy hol vagyok.

                     Az én hibám.

                     Azonnal kijövök.

IV.          Ugyanazon az utcán sétálok végig.

Egy mély lyuk van a járdán.

Megkerülöm.

V.           Egy másik utcán sétálok végig.

:-(   (-:    Hm?

Kék-sárga fotelben...

Immár elmúltam harminchárom,

de utamat önnön lábnyomomban járom:

álmomban ért rémélet kerget

szüntelen, pihenni vágyom,

múltam átmarja belülről bőröm

torkomon akadt szavak

kapargatják hangszálaim,

a kék-sárga fotelben

ketten ülünk: én és őrzőm - a csend…

A túloldalon: másik kék-sárga fotel,

benne ezernyi gondolat, kérdés,

óvatos múltidézést segítő

figyelem, türelem, törődés…

A köztünk elterülő szőnyeg

plafonig érő kőfallal

körülvett mély árok,

ahol az úr: az űr, s szolgája,

a zűr zavarja-kavarja hűn

a kiszáradt iszapból kiszabadult

parányi porszemeket

és mint szemetet hordja szanaszét…

Falhoz csapódásonként

feljajdul egy-egy emlékkép,

visszhangja két ököllel döngeti

belülről összeszorított fogaim,

de újra és újra visszanyelem,

komfortosan kiképzett

celláikba tuszkolom mind,

és enni-inni adok nekik,

csitítgatom őket,

nehogy felébredjenek a többiek,

mély álmot dúdolok szemükre,

aludjanak, hagyjanak végre,

engedjenek erőt gyűjteni

a másnapi harchoz,

az újabb vereséget kibírni,

a küzdelmet magamból kiírni

és daccal fordulni az újabb kudarchoz:

„Akkor sem adom fel!” -

visszhangzik elhallgatott

kiáltásom az áthatolhatatlan falakon,

míg álarcomba vésett mosolyom

elhiteti a gyengén látókkal:

létem könnyed kirándulás

egy virágos réten,

míg bent a kiábrándulással

küzdök éppen…

…és én csak ülök a feszülő csendben

kitartóan a kék-sárga fotelben

rózsakvarcot szorít az egyik markom,

a másikban csendbe bugyolált

megtagadott emlékeim tartom -

mozdulatlan, hangtalan és

kinyithatatlan…

… és a fotel ott,

a szőnyeg túloldalán…

bár falamtól nem látom őt,

s még ő sem láthat engem,

mégis velem együtt óvja

féltve őrzött csendem…

Megpróbálom elképzelni,

hogy összekapaszkodó szempilláim

és összeszorított fogaim egyszer

mégis elengedik egymást,

fejem felemelem, falamra

árnyékot vet tekintetem,

lábaim elindulnak,

egyenest a fal felé, melynek

jól ismerem minden

egyes tégláját, a habarcsot,

mi összetartja a darabokat,

az építő munkások falba égett

keze nyomát és összes

gyilkos jelmondatát…

…és akkor majd testemen-

lelkemen ezer vérző sebbel,

siratófalam tövében térdre

borulva: markomból kiöntöm

egyetlen lendülettel

minden száműzött könnyem,

és ős-zokogásként tör fel a mélyből,

torkomon át kizúdul belőlem…

áttörve falat, ömlik, árad, pusztít

kimossa múltam kráterét,

átmossa, kitakarítja lelkem

árterében az összes zugot,

majd visszavonul medrébe

és hűs vizű patakként

arcomat simítva

végigcsorog…

…és tisztul a test,

tisztul a lélek,

tisztul a kép,

tisztul az ok…

és eljön a nap, hogy

az egyik fotelben

már csak egyedül én ülök ott:

markomból eltűnt a csend

s vele együtt az ősi titok…

Váróterem

Maszkabál-világ

Ránk tapadt jelmez alatt

lapul lény(eg)ünk…

5-7-5

Kánikula

UV sugárban

fürdőzünk. Izzik a bőr,

olvad a lélek.

Őszinteség

Szavaink helyet

cserélnek, s fészket lelnek

egy másik testben.

Éjszaka

Becsukott szemű

házak. Éber eb csahol,

őrzi hűn a hont.

Szabadság

Élni a joggal

hogy jogunkban áll élni

saját életünk.

Hiány

Szomjazik a kút.

Kéz kutat másik kezet…

Még emlékezett…

"Nevessünk... Szenvedtünk már érte..."

Ítélethozatal - Romhányi után kullogva

Tanúként beidézve a bíróságra

sírástól reszkető hangon szólal meg ő -

a törvényszéki virágszakértő:

Kiszáradásban elhunyt szobanövények…

Istenem, mily kegyetlen, lassú halál…

Szól a bíró: Vádlott, álljon fel!

Hallja hát, mi ön ellen a vád:

Önmarcangolásból elkövetett

virághalált okozó bűntett,

ügyéből precedens értékű bűn lett…

Ismét a szakértő szólal fel

mélyen elítélő tekintettel:

Gondosan átvizsgáltuk a terepet

elhoztunk több száz árulkodó leletet:

számtalan „kettő az egyben” cserepet - 

koporsó már, mi egykor

’mag’zatnak bölcsője lehetett

kiszáradt föld mélyén, csontváz gyökerek…

… még szerencse, hogy néhányat

a kiszáradás szélén

életmentő infúziót kérvén

azonnal kórházba vittünk

felvirágzásukban rendületlen hittünk…

Most is az intenzíven ápolják őket

úgy tekintjük: e túlélők kitartása - hőstett!

Az ítélet megszületett, álljanak fel, kérem

növényt-tisztelő bíróként hoztam meg döntésem:

Önmarcangolásból elkövetett

virághalált okozó bűntett…

Mától nyilvántartjuk önt - mint

növényekhez s önmagához hűtlent

A vádlott bűnössége nyilvánvaló

a részek összepasszolnak, mint hinta meg a ló

alávaló tette lelkét felemésztette

s nem elég, hogy növényeit nem itatta, nem etette

ifjú virágkorukat is véglegesen tönkretette

maradandó testi-lelki sérülést okozva…

mely tény büntetését csak tovább fokozza…

Maga közveszélyes rájuk és önmagára nézve

legyen életfogytig letöltendő büntetése

negatív énképének pozitív feltöltése

útjába kerülő növények lelkes öntözése

Otthon: tegyen rendet, s okulva a tényből

vegyen újat minden kipusztult növényből

elrendelem továbbá, hogy heti két alkalommal

lépjen privát kapcsolatba a társadalommal:

ügyes-bajos gondjait ne tartsa magába’

egy forró tea mellett öntse más nyakába!

Legyen az erő, a derű s a remény magával

és forduljon orvoshoz depressziójával

Ítéletem megfellebbezhetetlen, végleges

enyhítést ne is kérjen, mert válaszom: nemleges.

De aztán panaszt ne halljak magára

nyugodjon le végre a lelkivilága…

A tárgyalást ezennel (kalapács híján

ökölbe szorított kezemmel) berekesztem

s a vádlottat azonnali hatállyal

otthonába menesztem…

Figyelmeztetés

Jogában áll hallgatni de amit nem mond ki felhasználhatja maga ellen a kínlódásban…

Kiszámoló

Klikk a nagy sötétségbe!

Engedj!

Mottó:

Helyzetelemzés


Előttem van múltam,
hátam mögött én,
balra túl sötét van,
jobbra nincs remény...

Harc vagy hátra arc? 

tegNAPI MOTTÓ...

A bölcsesség, az bölcsesség, elméletileg jól hangzik, gyakorlatilag... na az már más... felmerült bennem, hogy vajon A.M. saját sikeres tapasztalatból írta-e le velős gondolatát, vagy épp azért, mert elméletileg ezt így találta (volna) helyesnek, hatékonynak, előrevivőnek... gyakorlatilag ugyanakkor... hát... nem biztos, hogy sikerült neki, vagy ha igen, akkor ő tuti egy mázlista... mindenesetre jól hangzik, amit írt... az pedig igen-igen meglehet, hogy nem vettem elég komolyan... vagy nem voltam elég rosszul, vagy nem volt eléggé elegem... Szó-szó (dó, ré, mi...): a tegnapi mottóm - éledező reményeimmel ellentétben - semmilyen kihatással nem volt az életemre, ha csak azt a 10 perces edénymentő mosogatást nem nézem... Következésképp: maradok változatlanul... még... vagy még-se... lehet, hogy mindjárt elhatározom: saját mottóim lesznek... mától... és nem mástól... műfajilag, formailag és tartalmilag nézve... haikus - cinikus - önkritikus - nárcisztikus - ironikus - apatikus - dinamikus - energikus - elasztikus - aszketikus - eklektikus -  empirikus - didaktikus - dialektikus - allegorikus - antagonisztikus -... lehet, hogy olykor tragikus vagy drasztikus vagy éppenséggel anarchikus, kicsit néha fanatikus, rám nézve nem empatikus és kevésbé szimpatikus, szintetikus, etikus ... tikus...ikus... kus(s!)...  szép ez a "magyar nyelv" ugyebár... ugye... bár... ???

Napi mottó...

„Amikor rosszul vagy attól, hogy eleged van abból, hogy rosszul vagy, akkor meg fogsz változni.”

(Andrew Matthews)


... hátha...

Emlékképtelenül

Emlék-képtelen ül

a harag legbelül

kineveztem szégyenemül

képtelen kitörni, feszül

erőlködik erőn felül

feltápászkodik s leül

visszarogy ÉLETlenül

börtönéből nem menekül

fellobban majd lecsendesül

alámerül-előkerül

vergődik erőtlenül

könnytelenül

levegőtlenül

értelmetlen-ül

és tovább feszít, feszül

tüzet szít, vizet szül

néma szív, süket fül

néznek tétlenül

hitetlenül

mert még észre-vétlen-ül

bírja a harag legbelül

rendületlenül

kitartóan ül

de érezni már, hogy hevül

már nem ül soká tétlenül

nem bánja, ha megszégyenül

nem nézi majd, kire ürül

nem érdekli, kibe türül

utolsó lehetőségül

engem nevez ellenségül

lázadást szít, ellenszegül

nem adja fel, míg ki nem derül

szabadsága mibe kerül…

Én a világban... haiku módra 2.

Szómagyarázat

Apám szemébe

nézve félve kérdem: mit

ért élet alatt?

LétKérdés 3.

Létem értelme

az értelmetlenben is

értelmet lelni?

Öröm-definíció

Ha elengeded,

nagy árat fizetsz érte.

Soká jön vissza…

Sóhaj

Visszaszerezni

az elrabolt levegőt

újra és újra

Rózsakvarc remény

Kezemben fogom…

tán segít, hogy lelkem is

kezemben tartsam.

emLÉK

Zátonyra futott

vonat - mély LÉKET ütött

lelkemen… (v)érzek?

Ekvivalens ambivalencia

Létvágy és undor

bizalom és borzalom

mindegy - ugyanaz

Ambivalens ekvivalencia

Mágneses térben

énem vasszilánkjai

taszítják egymást.

Emlék-parazita

Mindent kievett

már belőlem… de mégis

hazajár enni

Inkognitó-lét

Létezem. Talán.

Vaksötétben önmagam

árnyéka vagyok.

Ajándék

Mit szeretnék? Hogy

múltam helyett jövőm

álmodjam végre…

Bizalom

Eltűnt! Ellopták?

Elhagytam? Elkószált?

Látta valaki?

Költői kérdés

…s ha titkaimmal

együtt én is eltűnök:

észreveszed-e?

Hétköznap

Este fent, reggel

lent, napközben ég és föld

közt lavírozok

Útközben - zeneüzemmódban

Mottó: "Minden jóra fordul, és minden megkerül, vagy itt volt mindig, el sosem veszett... de lenne már csak egyszer, hogy zsebre vágott kézzel könnyed és vidám legyek... és nincsen, mert csak ennyi van, hát lennék inkább önmagam, a többi már nem érdekel..." (Republic)

...lavírozni, egyensúlyozni, féllábon megállni, jég hátán is megélni, közben rohanni, lehetőleg odaérni, nem elkésni, nem lekésni... tudni kell... kéne... néha persze áteshetek a ló túloldalára, és extraként két szék közül a földre, és akkor jön a szembesülésből fakadó kétségbeesés, hogy mi van, ha szétfolyok, megbillenek, lepottyanok, elcsúszok, elkések, netalán útközben elveszek... de nem!!! ...mert máris támadásba lendül a dac és a "ha lúd, legyen kövér"-gyalogság: féllábon és lábujjhegyen szökdelve még tányérokat is forgatok rohanás közben a ló túlodalán két szék között, ha a helyzet megkívánja, néha én is kívánok ezt-azt, aztán ezt gyorsan elengedem, aztról nem is beszélve...

Na, hogy a lényegre térjek, ilyen pazar élethelyzetben született a fenti össze-vissza vágott, számtalan zenekart és előadót megmozgató, hirtelen felindulásból elkövetett, zene és szöveg nyelvén megfogalmazott, akár ÖNÉLETRAJZnak is tekinthető feszültséglevezető műalkotás, ...mely eredetileg egy képzés margójára íródott, azaz integrálódott egységes egésszé, melynek következtében lecsitultam, letisztultam...  egy időre... egyelőre... egy előre, egy meg hátra,  hátra ülök inkább, hason most nincs kedvem... na jó, lefáradtam... MENTEM

Bioritmus

Reggel felkelek,

este elalszom,

majd reggel felkelek,

de este nem alszom,

ha reggel elalszom,

és este felkelek,

éjjel szenvedek

egészen reggelig…

Jó éjt! - köszönt a hajnal

Jó reggelt! - kelek az alkonyattal

Jó napot! - mondják a csillagok

jönnek a tegnapok,

mennek a holnapok

Ha kérdeznétek:

Minden oké,

jól vagyok, ha alhatok…

Csak hagyjatok!

Benkő Péter-Mielőtt bármi

Én a világban... haiku módra 1.

Ajtó-panasz

Kopogás nélkül betörtél és becsaptál. Ki(li)ncsem törted.

S.O.S.

Kínok markolják tollam, betűk kiáltnak tintába zárva.

Harag-definíció

Kiéheztetett mosoly-rács mögött tartott gyilkos fenevad.

LétKérdés 1.

Lehetséges az, hogy olyankor is szeress ha jelen vagyok?

Filozófia

Minden mindennel összefügg - majd szétesik ha megértetted

Bújócska

Ma még nem vágytam eltűnni a világból… A világ tűnt el…

Alkohol

Elmenekülök előlem… talán egyszer magamhoz (t)érek…

Állófront

Békét adj Uram elég a háborúból megadom magam

Létkérdés 2.

Ha nem az volnék, aki vagyok… ki volna az, aki lennék?

Kiéhezve

A végtelenben bolyongva falat vágyok: egy falat létet

Undor

Sosem hagy cserben ha szeretnéd megélni örömeidet.

Felettes-én (a cél előtt)

Pardon. Fáradjon újra a Startvonalhoz! Túl gyorsan futott…

Törődés

Megóvlak attól, hogy hiányozzak neked: Hátamra veszlek.

Otthonról hazafelé

Magam keresem… s útközben átváltozom saját magammá…

Rejtekhely

Téglánként épül a ház. Vakolat alatt titkok rejtőznek.

Aktuális én

Egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy nekem is van mondanivalóm... bár eddig is volt, csak hogy magammal se álltam szóba... Aztán hosszas vívódás és ellenkezés után, érvek és ellenérvek kereszttüzében abban maradtam magammal, hogy kinyitom a szám, majd újra becsukom, és mondanivalómat a kezem irányába az ujjhegyeim felé próbálom terelgetni, és lesz, ami lesz... Vagyis az lesz, ami van... meg ami volt, és még mindig van... (ezen belül is két opció: 1. jó hogy van, 2. bár ne lenne!)... és lesz még, ami már nincs, de jó lenne, ha még lenne. Egy a lényeg... (a bélyeget, most hagyjuk talán...) ... én is élek... létezem... vagyok... Bár, még csak (e)szemmel láthatóan és rímekbe zártan és álarcokat öltve és fotóim, rajzaim mögé rejtőzve és agyagba gyúrtan, ragasztóba száradva ... valahol én is ott vagyok, tudom... csak most még nem találom azt az igazi engem, úgy teljes egészében, nem csupán részletekben... Szóval: integrálódhatnékom van itt belül... Ez normális, ugye? Vagy mégsem? Aktuálisan egy a biztos, hogy: most még minden BIZONYTALAN... most még... de nem mindörökké...  Ámen (???)